„Minden egység ősképe a Szentháromság egysége. Ez alkotja szemlélődésünk fő tárgyát.”

Mester Margit Mária és az Unum lelkisége a Szentháromság szeretetegységének szemlélésére, az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való személyes, bensőséges kapcsolatra épült. Ebből a mély imából, kontemplációból fakadt apostoli küldetésük: az elesettek, a gyermekek és a szegények szolgálata, illetve az egység előmozdítása.

„Még soha nem voltam ennyire torkig a börtönnel és minden tartozékával, de éppen ezért élvezem az isteni Akaratban való mérhetetlen békét és gyönyörűséget. Hisz minden csak az Ő eszköze és minden csak Őt szolgálja. Pokoli rossz lenne a börtön, ha én abban és belső valómmal nem Istenben és az Ő akaratában élnék. De így! Rabságom 5 évének minden perce Őt dicsérje!”

Mester Margitot a börtönben nem a betegség, a küblizés vagy a lópokróc viselték meg a legjobban, hanem a lelki táplálékok: az Oltáriszentség, a liturgiák, a szentgyónás hiánya. Lelki-testi szenvedéseiben, hiányaiban megértette, hogy még az Élet Kenyerénél is fontosabb táplálék számára Isten akarata, az istengyermeki bizalom.

„Egyre jobban megértettem, hogy nem elég Jézusért a keresztet esetleg szívesen, esetleg örömmel vinni. (…) Jézust a kereszten kell keresni, és Vele a kereszt misztériumában kell egyesülnöm.”

Mester Margit számára egy mély lelki út volt, hogy ne a keresztet keresse, hanem a keresztre feszített Jézust ölelje magához, Vele egyesüljön. A legszürkébb hétköznapokon is Jézus életét szerette volna élni, és engedni, hogy egy „egyedülálló, sajátos Krisztus-arc” formálódjon benne.

„Parányi Máriának lenni annyit jelent, mint Jézussal élni a legbensőbb gondolat-, vágy-, érzelem- sors- és érdekközösségben. Életegységben.”

A parányi Mária az én eszményképem című írásában Mester Margit Szűz Máriát állította példaképnek, akinek az életében az isteni nagyság meghívta az emberi kicsiséget. Belsőleg és külsőleg is szeretett volna Máriához hasonulni, istenközelségben, nyugalomban, szelíd kiegyensúlyozottságban, szép rendezettségben és természetességben.

„Anyának lenni annyit jelent, mint életet adni. Helyesebben az az anya, aki az életet közvetíti, mert az élet maga annak ősforrásától, Istentől van. (…) Hivatásunk alapja, hogy életet, kegyelmi életet közvetítsünk a lelkeknek.”

Kis Szent Terézhez hasonlóan Mester Margit is felfedezte magában a hivatást, hogy rejtett módon, lelki anyaként mindenkit hordozzanak. Így az Unumban még a mongóliai ujzur néptörzshöz tartozó urjankákért is imádkoztak.

„Isten az Őt dicsőítő nagy világkoncertben mindenkinek egy hangszert, egy húrt ad a kezébe, melyen csak ő tud játszani, melyet csak ő tud pengetni. (…) Az egész Énekkar együtt énekel, de mindenki a saját egynéni színezetű hangján, mindenki a maga szólamát, amiben nem helyettesítheti őt senki.”

Mester Margit lelki tanításának egyik legkedvesebb szimbóluma az „Énekkar”, illetve a világkoncert, amelyben az isteni Művész által komponált szimfóniában minden hangnak, minden hangszernek és húrnak megvan a saját, egyedi hivatása és küldetése, hogy énekével, játékával Istent dicsőítse. A hamis hangok ne kedvetlenítsenek el minket, hanem finomítsák hallásunkat. „A fájdalom húrjai adják a legszebb melódiát.” A legnagyobb cél a „végigénekelt” élet.

„Éljük az egyesülő szeretetet, ami több, mint a szolgáló, és több, mint az apostoli szeretet. Ebben testvér testvérként áll a másik mellett, és kész nemcsak arra, hogy anyagi javaiból adjon a szolgáló szeretetben; erejéből, fizikai erejéből adjon, vagy csak egyszerűen jó tanáccsal szolgáljon és oktasson, hanem az egyesülő szeretetben önmagát adja.”

Az Unum lelkisége a Szentháromság önmagát adó szeretetét kívánja utánozni, amely nem csak segít és szolgál, hanem önmagát adja, testvéri sorsközösséget vállal mindenkivel. Mester Margit kifejezetten hangsúlyozza, hogy ne csak vallásos, „erényszagú”, hanem természetes, „életszagú” szeretettel forduljanak az emberek felé.