Tanúságtételek

*   
Az idei kemény télben történt. Sok vonatot is leállítottak. Igen fontos ügyben el kellett utaznom. A pályaudvaron azt a felvilágosítást kaptam, biztos csatlakozásom lesz az átszállásnál. Azonban tévedés történt, a vonatról leszállva közölték velünk – de. ¼ 10 volt –, hogy csak este ½ 9-kor lesz csatlakozás. 19 km-re voltam a célomtól. Várni nem volt idõm, mert még aznap vissza is kellett utaznom. Bár többen lebeszéltek, a nagy hóban, hidegben elindultam gyalog. Bizony lassan tudtam haladni. Elértem az elsõ falut, de semmi jármûvel nem találkoztam, amire felkéredzkedhettem volna. Kértem Margit Mária anyát, küldjön valami jármûvet, mert mire gyalog elérem célomat, már nem érem el a visszainduló vonatot. Ilyen gondolatokkal haladtam el a falu temetõje mellett. Éppen temetésre jöttek az emberek, a család taxival jött, amit vagy 30 km távolból hozattak.
Megkértem a sofõrt, s amíg a temetés tartott, addig elvitt engem. Fél óra alatt elértük célomat. Hálás szívvel köszöntem meg Margit Mária anyának segítségét, amiért megoldotta nehéz problémámat.
Budapest, 1963. január K. K. Etelka




*   
Érgörcs kínozta a lábamat. Igen gyakran éjszaka a szörnyû görcsre ébredtem. S az a lábamból mindig feljebb haladt a szívem felé. Anyánk halála után egy éjszaka oly erõs volt a görcs, s oly közel a szívemhez, hogy úgy éreztem, hamarosan végem. Szörnyû halálfélelem fogott el, s ily állapotban sóhajtottam fel: „Anyám, tessék segíteni! (én nem tegezem õt). A görcs abban a pillanatban eltûnt. Én békésen elaludtam. Reggel felébredve eszembe jutott a görcs. Félve keltem fel – ugyanis utána még egy hétig is nagy fájdalom szokott maradni a lábamban. Viszont most semmi nyoma! Azóta két és fél év telt el. Két alkalommal volt nagyon gyenge görcsöm, de az is a kérésre azonnal, nyomtalanul eltûnt. Tehát majdnem mondhatnám, elmúlt.

*   
L. bácsi nem élt a szentségekkel, templomba sem járt. A jó Istenben hitt, s igazi jó ember volt. Hirtelen agyvérzés érte. Elvesztette eszméletét, s az orvos véleménye szerint abból az állapotból megy át a halálba. Ketten kezdtük nagyon ostromolni érte Margit nénit (Mester Margit Mária anyát). Kértük, hogy betegünk nyerje vissza eszméletét, s szentségekkel ellátva távozhasson. Estére hirtelen magához tért. Megkérte a családot, hogy egész éjszaka ne menjenek be hozzá. Hallották, hogy ébren van egész éjjel. Reggel 7 órakor, amikor bementek, mosolygós, ragyogó arccal találták. „Köszönöm, hogy egyedül hagytatok. Gyönyörû éjszakám volt. Nincs boldogabb dolog, mint készülni a halálra!” - mondta.
    Majd mindenkitõl ülve elbúcsúzott. Ilyen állapotban találta az orvos, aki csodálatosnak minõsítette, hogy él. Búcsúzás után papot kért. Meggyónt, megáldozott. Majd befordulva a fal felé, csendben meghalt.



*  
1963 októberében részemre igen kellemetlen betegség jelentkezett. Körülbelül 6 heti várakozás után – hogy egészségem helyreálljon – kerültem kórházba, ahol az orvosok egybehangzó véleménye szerint mûtétre van szükség. Amikor megkaptam a kórházi beutalót, Margit Máriát kértem, segítsen ebben a nehéz helyzetemben. Szombaton mentem be a kórházba, már a délutáni vizsgálásnál a fõorvos azt a kedvezõ választ adta: nem tartja szükségesnek a mûtétet. Háromnapi kivizsgálás után teljesen egészségesen jöttem haza, azóta is a legjobb egészségnek örvendek.
Budapest, 1964. január 20.



*   
Lakótársnõnkkel igen sok nehézségeink voltak. Félreértések, érzékenykedések sorozata. Tarthatatlan volt a helyzetünk, és nem tudtunk változtatni rajta. Nagy bizalommal fordultunk Margit Anyához: kérje a jó Istent, hogy valami kiutat találjunk a békétlenségbõl. Kilencedet kezdtünk azzal a szándékkal, hogy addig abba nem hagyjuk, amíg csak meg nem hallgat a jó Isten.
    Alig kezdtük el, néhány nap alatt lakótársnõnk teljesen megváltozott. Mintha kicserélték volna. Szíves, kedves, türelmes, megértõ volt attól kezdve velünk. Azóta már 5-6 hónap eltelt és a legnagyobb béke és megértés van közöttünk.
    Hála Istennek, Aki ezzel is megmutatta, milyen kedves volt elõtte Margit Anya szent élete!

     Emlékezetem szerint 1954. áprilisában találkoztam Margitkával, Kalocsán. Böjtidõ volt. Arra is emlékszem, hogy mindenki ‘szó nélkül’ kanalazta be a vacsorát. Társaim, Palágyi Ilonka és a többiek régebb óta kapcsolatban voltak Margitkával. Õk már találkozhattak, és itt Kalocsán nagy örömmel üdvözölték egymást. Õk alkudták ki számomra a fegyõrtõl, hogy hozzájuk kerülve mindjárt az elsõ este dolgozni mehettem. Zaklatott állapotban voltam. Alig hangzott el az ítélet: „7 évi börtön!”, Kalocsa. Új környezet. Az utazás fáradalmai stb. Palágyi Ilonka azzal vigasztalt, hogy Zia, bemutatlak valakinek. Meglátod, egy olyan gyönyörû nõ és egy olyan csodálatos ember. Úgy hívják, hogy Mester Margit. Hallottad már a nevét? Mondtam: én nem vagyok pesti, és én nem sok szerzetest ismerek. Röviden beszélt róla. Most nincs idõ – majd megismered – gyere velünk! Ne maradj egyedül a zárkában! A varrodában õrületes zaj fogadott. A varrógépek, mint a traktor, zakatoltak. Istenem! Én ezt nem fogom 7 évig kibírni… Az a tudat éltetett, hogy a vacsoraszünetben Palágyi Ilonka jön értem, és meg fogom ismerni Mester Margitot, és hogy „majd meglátom mennyi örömet fog nekem jelenteni, és elfelejtem, hogy ilyen szomorú ez az elsõ napom”. Szaladt is hozzám a csajkával és odamentünk. Látom, hogy föláll. Kb. olyan magas, mint én, csak hát teljesen ellentétem. Én, a magyaros, kicsit keményebb, szikrázó szemmel, õ pedig, mint egy tengerkék Balaton. ‘Olyan kis apró szikrák’ lövelltek ki a szemébõl, amikor elmosolyodott. Olyan kis csillagocskák. Ezüst színe volt, nem is kék. Megálltam elõtte. Õ már ismerõsként üdvözölt engem. (Palágyi Ilonka már elmondta, hogy ki vagyok.) Emlékszem: szemben álltunk egymással, vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Isten hozott!” Nem sírtam el magam, de nagyon nehezemre esett, hogy ne sírjak. Börtönben ilyet még nem mondott senki. Falun szépen használják. A szeretetet, a szíves vendéglátást fejezi ki. Úgy látszik, a börtönben a szíves vendéglátást tõle kapom – gondoltam. Az elsõ indítás ez volt: lám, a börtönben is itt van az Isten. Õ hozott ide bennünket… az Õ szándéka. Nem emlékszem mit mondott még. Azt néztem, hogy lehet valaki ilyen nyugodt, ennyire derûs, és ez a fény, ez a derû ott ül az arcán. És úgy érzem, hogy ez rám is átsugárzik. Olyan nyugalmat jelentett számomra. Nem tudtam miért. Olyan friss volt minden élmény. Ettõl a naptól kezdve természetes volt, hogy van egy társaság, aki fogta a csajkát, igyekezett kivenni az ételt, nem azért, hogy másokat megelõzzön, hanem hogy minél elõbb Margitka köré ülhessen. Egy percet se pocsékoljon az idõbõl. … A háromszemélyes zárkából – ahol Palágyi Ilonkával, meg a nagyon kedves svájci Cecillel voltam együtt – gyorsan szétvittek minket. Ekkor kerültem a köztörvényesek közé.
     Margitka is volt ilyen zárkában, de errõl nem szívesen beszélt. … Õ még abban az idõben került Kalocsára, amikor nem volt külön politikai osztály. Egyszerûen együtt volt: tolvaj, utcanõ, gyilkos, sikkasztó stb. Õt és engem nem bántottak, de nincs egy pillanat nyugalom, hogy ne hallj valami durvaságot, ahogy egymással beszélnek. Hangos beszéd, csúnya szavak…, és nagyokat nevettek rajta. …
     Elég gyakran költöztettek minket. Lakáscsere! Ez a következõképpen történt. Összegyûjtöd magadnak, ami kedves: lavór, törülközõ vagy a pokróc (hogy legalább a saját tested szagát vidd magaddal), amibe mindezt beleteszed. Aztán felsorakoztatnak minket, és nevünkön szólítanak. Elõször a zárka számot mondják, pl. „ötös”. Margitkának intettem a szememmel, hogyha egy zárkába szólítanak, vállal-e társának (ugyanis emeletes ágyak voltak, két személy egymás fölött). Visszaintett a szemével. És rögtön engem szólítottak, majd kettõvel utánam Margitkát. Nagy zárka volt ez. Szorosan egymás mellett az ágyak (legalább 6x2). Elsõnek rohantam a zárkába és láttam, hogy az ablak alatt van egy szóló ágy. Azt foglaltam el (magam és Margitka részére). Viszonylag szeparált, világosabb és levegõsebb volt (a sarok két fala szeparált minket). Margitka nagyon hálás volt érte. Legalább a fejénél nem volt senki. Itt laktam én vele ‘albérletben’.
     Azt szerettem még benne, hogy nyugodtan ment az ebédért. Soha nem tett megjegyzést a kosztra (pl., hogy milyen moslék a leves). Ez is nagy példaadás volt. Szótlanul bekanalaztuk. Tudtuk, hogy a létünk függ tõle. Isten is azt kívánja tõlünk, hogy vigyázzunk az egészségünkre, mert bûn az életünket szükség nélkül veszélynek kitenni. …
     Egy alkalommal, Teréz napra, Klári és Margitka juttattak nekem lekvárral töltött almát (akkor külön zárkában voltunk). Szeretetet adni a semmibõl! Ezt is tõlük tanultam meg. A semmibõl is lehet örömet szerezni. Mindig keresték a módját, hogy hogyan. Sok imát tudtam kívülrõl. A misszálé nagy részét magyarul. És amikor alkalmunk volt, így ‘miséztünk’. Karácsonykor is, amikor az éjféli misére harangoztak Kalocsán, még dudorásztunk, énekeltünk is. A nem vallásosak is csendben voltak. Margitka akkor is megsimította a kezem. Nem beszélt. Ezzel a simítással fejezte ki szeretetét, örömét.
     Visszatérek még a következõkre. Soha nem tett megjegyzést a rossz kosztra, a hidegre, a poloskás ágyra, a dohos levegõre. Lelki finomságára, szemérmes lényére vall, hogy úgy tudott – szó nélkül – mosakodni, felöltözni, hogy senki nem vette észre. Nem hisztizett, hogy „ne nézzetek ide!” – hanem szinte észrevétlenül tette. Rémes volt a ‘kiblizés’ mindenki elõtt. Ha nem sikerült napközben elintézni az emberi szükségletet, akkor bizony egész éjjel kénytelenek voltunk abban a bûzben lenni. Soha nem tette szóvá. Ha beszélt, a falumról, a tanítói életrõl, a szüleimrõl kérdezett. Inkább a múltról, mert a jelen adott volt, a jövõ pedig ismeretlen még. Ha szomorú voltam, soha nem kenetteljes szavakkal vígasztalt. Amikor csendben volt, ráéreztem, hogy imádkozik, nem zavartam. Nem szóval, a külsejével, az összeszedettségével jelezte. Betegségét is titkolta. Nem akart elõnyt szerezni magának ebbõl.
     Nagy zárkában nehéz megõrizni a békét, ahol különbözõ temperamentumú, különféle mûveltségû, különféle lelki adottságú emberek vannak együtt. Margitkának mindenkihez volt szava. Ha látta, hogy valaki még nem alszik, megállt mellette, vagy a gyerekeirõl kérdezte, vagy mit tud otthonról stb. Mindenkihez volt kedves szava és azt úgy mondta, hogy erõsítést adjon. Nem ‘hegyi beszédet’, nem szónoklatot tartott. Mindig az illetõ körülményeihez igazította szavait. Soha nem erõszakoskodott, hogy közösen imádkozzunk. A közös imádságot csak 1956-ban tudtuk megvalósítani, amikor közösen mondtuk a rózsafüzért. Nem erõltetett semmit. Azt mondta, mindenki tudja, hogy mire van szüksége. Mindenki azt mondta rá, hogy soha nem volt ‘kegyeskedõ’. Mindenki – még a hitetlenek is – nagyon szerette. Senki nem mondta volna róla, hogy ‘apáca’. Mindenkit megdöbbentett az a nagy fegyelem, amivel végig csinálta a börtönéveket. Mindenkire hatott. Az istenhívõkre azzal, hogy hogyan kell ebben a helyzetben nem feltûnõen, nem magamutogatóan imádkozni, böjtölni, egyebek. A másiknak a fegyelmezettségével mutatott utat, aki nagyon sajnálta magát, vagy nagyon szenvedett. Soha nem volt vele senki goromba. …
     … Rögtön alkalmazkodott a környezethez. Ha kellett, mókázott. Jókat tudott nevetni. Õ olyankor nem volt fáradt. Nem vonta ki magát. Jóízûeket nevettünk régi történeteken. Velünk örült, és velünk nevetett. Biztos szívesebben imádkozott volna, de nem vonult félre, nem vonta ki magát a közösségbõl. Amikor valaki csúnyán beszélt, soha nem szólt rá. Sõt, az adandó elsõ alkalommal, szólt hozzá. Nem kérte számon, inkább valamiért megdicsérte. Szóval a pozitív szeretettel akart hatni. És sokszor sikerült is. Az illetõ kezdett leszokni a csúnya beszédrõl. A hitetlenek is rajongtak érte.
     Senkit nem oktatott ki, mégis nevelt. Ez csodálatos volt. Nem magyarázott, hanem a magatartásával hatott, hogy ne nyafogjon az étel, a piszkos ruha, a szörnyû zárka, a szag, a matrac vagy a pokróc miatt. A fegyõr gorombaságait mintha nem is hallotta volna. A fegyõrök sem mertek vele komiszkodni. Szó szerint nem merték. Hogy megérezték-e, hogy vele nem lehet? Mindig nyugodt, szép tartása volt. Mintha valami ünnepségrõl jött volna. …
     A szeretetrõl akkor beszélt, amikor a durva emberek megnyilvánulásait hallottuk. Soha nem úgy, hogy ‘hegyi beszédnek’ tûnt volna. Hitrõl, szeretetrõl úgy, hogy Isten szeret bennünket, és ezt a szeretetet kell továbbadni, amit Tõle kapunk. Amikor megkérdeztük tõle, hogy tud így szeretni, ilyen békés, derûs lenni, azt mondta: az Isten szeret engem, és én is szeretem Õt. Akkor csak ezt tudom továbbadni. Embertársamon keresztül Istent szeretem. Õ inkább pártját fogta a bûnösnek. Hogyha mi is eldurvulunk tõle, akkor hol van bennünk az Istenszeretet? Itt nagy szükségünk volt erre a beállítottságra, mert nagyon sok durvaságban volt részünk fegyõrtõl kezdve…
     Itt vagy nagyon eldurvult az ember, vagy érzéketlenné vált. Hogy – mint én is – 7 évig nem vesztem össze senkivel? Én ezt Margitkának köszönhetem. Tõle tanultam. Egy pokrócért, egy lavórért, vízért vagy egy nagyobb darab húsért milyen harcok folytak! Margitkától tanultam, hogy ne szóljak vissza. Ne morogjak. Durvaságra durvasággal felelni értelmetlen dolog, esztelenség. …
     A ‘mássága’ abban nyilvánult meg, hogy õ volt az egyetlen az apácák közül, aki nem követelt magának semmit azért, mert õ apáca. Hogy õrá legyenek tekintettel. Ez volt a különleges benne (a közös helyiségben való mosakodás, öltözködés egymás elõtt, ‘kiblizés’ stb.). Szinte észrevétlenül csinálta. Fölnéztek rá hívõk és hitetlenek, zsidók és másvallásúak. Az egyik rabtárs, Rozmery, református volt. A nagy református városból, Debrecenbõl való. Margitkát nagyon szerette. Rajzolt neki egy Szûzanya képet a zöld krétával, amit a szabászatból hoztak. Sokáig sikerült megõrizni. Margitka szeme kéksége hatott erre a református nõre is. Amikor egyszer a kórházban meglátogatott, és meglátta Margitka életrajzát nálam, azonnal megvette õ is. Tehát mindenkire hatott!
     Margitka különbségtétel nélkül viselkedett mindenkivel. Mindegy volt, hogy köztörvényes vagy politikai, vagy egy kulturáltabb keresztény, pogány vagy más gondolkodású. Margitka a szemével, a mozdulataival, a magatartásával, összeszedettségével, mosolyával hatott. Szóval senkit nem akart megjavítani, mégis javított. Ez volt csodálatos benne. Hogy ezt hogy tudta csinálni? Ez volt az õ kisugárzása!
     Szíves együttlét! Én csak azt tudom mondani, hogy én nem lennék az, aki most vagyok – nem lett volna nálam mindig az életrajza –, ha nem lettem volna vele együtt ‘albérletben’, ‘fõbérletben’ a rideg börtöncellákban. Isten után neki köszönhetem azt, aki vagyok.
     Szabadulása után, ‘véletlen’ folytán kapcsolatba került rokonaimmal. Rögtön üzent Édesanyámnak, hogy ne legyen szomorú, énrám csak büszke lehet. Szóval olyan szépeket üzent haza Édesanyámnak. …

     Margit Mária csodálatos valaki volt. Ha beszélgettünk, sétáltunk, mindig-mindig mintha az eget látta volna. Annyira szelíd, annyira szerény, csöndes, zárkózott valaki volt, de talán a szelídsége az, ami leginkább megragadta az embert, vonzotta magához. Azt tudom mondani, hogy sajnos, csak annyit beszélgettünk – nem laktam vele együtt egy zárkában –, amit munkába menet vagy jövet, sétára egymás mellé kerültünk. Annyira szelíd valaki szinte nem is lehetett más a földön! Ha a szelídség szobrát kellett volna megmintázni, vagy megfesteni, õ lehetett volna az egyetlen modell, aki mindenkinél különb volt.
     Kivált az emberek közül. Ez vonzotta az õ közelébe, bûvkörébe a többieket. Én nem tudtam még, hogy õ ki. S mégis jó volt az õ közelébe kerülni, mellette lenni. Annyira emberszeretõ volt. A mosolya olyan megnyugtató, olyan csendesítõ, nem is tudom megmondani, milyen hatást váltott ki. … Olyan nyugodt volt, pedig annyi nõ között elõfordul nézeteltérés vagy hadakozás az idegállapot és a sok feszültség miatt. A legszelídebben szólt, próbált csendesíteni, segíteni egyik-másikon. Annyira vonzó volt, nem lehetett neki ellentmondani, vagy abba kellett hagyni a vitatkozást, ha õ ott volt, vagy õ hallotta.
     A munka, a varrás megkönnyítette az ottani életet, jelenlétet, a mindennapok elviselését. Õ azt is olyan szívesen, olyan odaadással és lelkesen csinálta. Mindenki tényleg nézte, hogy milyen jó neki, és milyen… Nem nézett sehova, a munkára figyelt valahogyan. Mást is lekötött, de õ annyira el tudott merülni a munkában, hogy mások is próbálták ezt utánozni, hogy ne gondolkozzanak. Õ annyira szelíden próbálta leélni az ottani életet, hogy tényleg példát adott a többieknek.
     … Amikor voltak olyan idõszakok, hogy nehéz volt az élet, amikor ránehezedett az emberre a teher – nem mindig érezte, hogy elviselhetetlen –, akkor õ valahogy meglátta az emberen, és akkor vigasztalta, próbálta szinte kézzelfoghatóan bátorítani, és a jövõt jelezni elõttem, hogy ez nem mindig lesz így. Mert bizony nagyon kétségbeejtõ tudott lenni egy-egy idõszak. Mi váltotta ki? Nem tudom. Az emlékezés, vagy valami más? Nagyon tudott vigasztalni, talán erre neki külön adottsága volt, hogy az emberekhez közelebb kerüljön, megnyugtassa õket. Ott eléggé felkorbácsolódtak a dolgok, az emlékek. Pláne, mikor tudta valaki, hogy otthon baj van, és õ nem lehet ott, és nem segíthet, akkor õ valami megnyugvást tudott adni, nem tudom, mit mondott…, nem emlékszem, de az egész lénye olyan volt, s akkor megsimogatta az illetõt. Igen.

     A világi emberek – a mi korunkban egészen különösen –  fokozott követelményekkel lépnek fel a pappal, a szerzetessel szemben. Amit talán világi embertársuktól hajlandók elnézni, sõt természetesnek veszik, ugyanazt "súlyos bûnül" róják fel a magunkfajtának. Ilyenformán a világ mifelénk való ‘normáját’ talán még nehezebb elérni, mint az Úr Jézusét… Nem is ‘talán’, hanem biztosan, mert a világi emberek tõlünk abszolút tökéletességet követelnek, és azt könyörtelenül el is várják, az Úr Jézus pedig irgalmas szeretettel néz le gyarló mimagunkra…
     A kalocsai börtönben is ez volt a helyzet: az apácáktól hõsiesen önfeláldozó, természetfeletti magatartást vártak el a legistentelenebbek is és – mivel gyarló emberek vagyunk –, a legtöbb ott levõ apáca megszólást, ellenségeskedést váltott ki, s a legenyhébb formában is azt mondották róluk: ‘jaj, de mást vártam X. nõvértõl!’
     Egyedül Margit volt az, akit mindenki szeretett, vagy legalábbis tisztelt és becsült. Egyedül õ volt, akire soha senki semmi rosszat nem mondott, akinek fegyelmezett, derûs magatartása vonzó életpélda volt mindenki számára.
     Fél évig lehettem vele együtt egy zárkában és egy munkahelyen. Hogy mit jelentett ott az élet, azt csak az tudja, aki volt már hasonló körülmények között… Talán a minden lelkiséget, szellemiséget és ideget felõrlõ egyhangúság volt az egyik legnehezebb tényezõ. A legjobbra törekvõk lelkében is szinte felsikoltott a költõ szava: „Ments meg Uram a szürkeségtõl!” Jól látta ezt a veszélyt Margit is, és fõleg a nõvéreket próbálta ettõl megmenteni, ez ellen felvértezni. Ezért – a sajnos igen korlátozott beszélgetési lehetõségek mellett – hetenként elmélkedéseket írt nõvértársai számára, és õket is buzdította erre, hogy ezáltal gondolkodásra, elmélyülésre, lelki felfrissülésre kényszerüljenek. Sajnos a tartalmukra ma már nem emlékszem, de akkor nekem is sokat jelentettek!
     Margitot a fél esztendõ alatt sohasem láttam másként, csak derûsen és fegyelmezetten, még egy arcizma sem rándult meg a legkellemetlenebb események közepette sem. Egyszer – ma is elõttem van a jelenet – az osztályidegeneket váratlanul leváltották a munkából. Már elindultunk a varroda felé, amikor jött a parancs: X, Y, Z forduljon vissza a zárkába (megokolás nélkül, bizonytalan idõre!). Mérhetetlen elkeseredést váltott ki, hiszen a munka tette úgy-ahogy elviselhetõvé az ottani életet, és amellett minden kedvezmény ahhoz volt kötve. A nem dolgozók Kalocsán szinte páriaként éltek: még rosszabb koszt, még rosszabb ruházat, még rosszabb bánásmód… Volt, aki káromkodott, volt, aki sírt vagy legalábbis összeszorította fogát, vagy öklét… Egyedül Margit volt, akinek derûs magatartásán ez a hír mit sem változtatott, nyugodt, mosolygós arccal ment végig az udvaron, olyan szentferences prédikációként…
     Önzetlen volt – merem mondani, hogy hõsies fokban –, de ez sohasem volt kirívó vagy bántó, hanem egyszerû, természetes és észrevétlen. Természetesen volt természetfeletti.
     Nehéz, piszkos lópokrócokkal takaróztunk. Bizony mindenki örült, ha kicsit könnyebbhez, tisztábbhoz, finomabbhoz juthatott. Egy alkalommal az egyik ágy megürült (elszállították, vagy szabadult a lakója, már nem emlékszem), valamelyik társunk sietve vitte Margithoz az aránylag könnyebb és jobb külsejû takarót, de õ kedves mosollyal utasította vissza, mondván: hogy majd fog jönni arra a jelenleg üres ágyra is valaki, s annak is jól fog esni a jobb takaró…
     Télen – még akkor kályhával fûtöttek Kalocsán – mindenki iparkodott, hogy a többnyire igen rossz kenyerét megpirítsa, a mindig langyosan kapott kávét megmelegítse, vagy „teát” fõzzön pirított cukorból, vagy az undorítóan avas kalóriaszalonnát egy kis hagymával kisüsse… Margit sohasem fõzött, csak azért, nehogy mástól elvegye a kályhán a helyet… Egyszer én akartam neki kávét melegíteni, tudom, neki is jól esett volna, mert a zárkában csak a kályha közvetlen közelében volt meleg –, de õ kedvesen rám szólt, hogy hagyjam ezt az ‘élvezetet’ a világiaknak. Nagyon is tudta, hogy tõlünk mindenben az áldozatot várják, és ezt természetes egyszerûséggel hozta meg.
     Kalocsán fokozottan és a nyers mezítelenségében megmutatkozó kenyérkereseti hajszában, a könyökkel, foggal tülekedõ, mindenkit letaposó munkaversenyben õ volt talán az egyetlen, aki ebben valóban nem vett részt. Le tudott mondani még a jogos több kereseti lehetõségrõl is – a mások javára -, s ezt olyan egyszerûen tette, hogy senki sem vette észre. Egyszer négyszemközt beszélgettünk errõl, s ekkor tûnt ki, hogy milyen rendszeresen mond le a mellékmunkákról…
     A bírvágy mindenkit magával ragadó sodra nála megtört, õt nem érintette. Ha úgy visszagondolok rá, õ egy olyan sziget volt, egy olyan oázis abban a szennyes óceánban, ahol mindig zöldellt a fû és mindig sütött a nap és – éppen ezért olyan jó volt a közelében lenni… Ha Margit lelki nagyságát akarom jellemezni, akkor csak azt mondhatom, hogy a kicsiségekben való következetesen hõsies magatartását minden feltûnés nélkül a legnagyobb egyszerûséggel és természetességgel gyakorolta.
     Végül, mit jelentett nekem a vele töltött fél esztendõ?! Megtanított ‘énekelni’ végtelen gyermeki bizalommal a mennyei Atya iránt akkor is, amikor a tehetetlenség, a lelkek romlásán való keserûség és a szeretteimért való mélységes aggódás – jaj, de összeszorította a szívemet…
     A vele töltött idõ felejthetetlen emlék számomra, azaz nem emlék, hanem a szentek közösségében való drága jelenvalóság!

Öt év nem rövid idõ, s a hely nem volt luxus. Gyakran kijött az emberbõl a rosszabbik én. Margit volt az egyedüli, akinek nem volt másik énje. Mindig egyformán vidám és szelíd volt. Gyönyörû kék szeme gyakran azt a hatást tette rám, hogy ilyen a tiszta kék ég. Halvány piros arca, vékony, karcsú alakja; nem is volt kora, legalábbis nehezen lehetett megállapítani. Munka közben mindig énekelt. Volt, mikor vidám dalokat is dúdolt. Igen jót nevetett, mikor ugrattuk, hogy hamisan énekel. Roppant egyszerûen tudta a problémákat megoldani, szolgálatkész, segítõ, ideális társ volt. Igen jó étvágya volt, gyönyörûen ragyogó tiszta szalvétával terített magának, ha egy darab kenyere volt is. Próbált beleilleszkedni a mi világunkba, s ez néha vidám, nevetséges naivitással sikerült neki. Munkában picit ügyetlen volt, illetve több idõ kellett, míg megtanult valamit, de ha egyszer megtanulta, olyan boldog volt. Különösen, mikor tényleg a szorgalma által nyert idõt az elõbbi szabadságra. Sokáig éreztük hiányát, miután hazament. Alig vettük észre, hogy volt, s mégis úgy hiányzott nekünk; akkor jöttünk rá, mennyi mindent megcsinált körülöttünk. Nincs az az érzésem, hogy meghalt: nem tudott õ meghalni, mindig elõttem van mosolygó arca, és soha nem fogom elfelejteni õt.

A nevem Anderson, brazil vagyok, és a budapesti Shalom Katolikus Közösség misszionáriusa.

Mester Margit Mária, barátként és közbenjáróként lépett be az életembe az égből.

A közösségben misszionáriusként általában minden hónapban tartunk egy személyes lelkigyakorlatos napot, hogy megújítsuk az Istennel való tapasztalatainkat és egy kicsit elcsendesedjünk.

Tavaly júliusban éppen egy imahelyet kerestem, amikor az interneten keresgélve rátaláltam Mester Margit Mária történetére. Ott éreztem a szívemben, hogy el kell mennem a sírjához, mert Isten sok kegyelmet tartogatott számomra az ő közbenjárása által.

Másnap nem volt könnyű dolgom, mert úgy terveztem, hogy autóval megyek, de ez valamiért nem jött össze, ezért úgy döntöttem, hogy kerékpárral megyek a Horváth Mihály térről a Farkasréti temetőbe (8,5km). Ez nem egy nagy távolság azoknak, akik sportolók, de mivel én nem vagyok sportoló, nekem ez egy kicsit kihívás volt és sokszor gondoltam arra, hogy visszafordulok.

Amikor odaértem nem tudtam hol van a sírja, de némi keresgélés után végül megtaláltam. Kb. 5 órát töltöttem ott egyfolytában imádkozva, olvasva a történetét, a küzdelmeit, a bebörtönzését, az Unum megalapítását.

Néhány pillanatban ránéztem a sírjára, és láttam, milyen szép az Istennek felajánlott élet. Ott nagy békét éreztem, és megújult az erőm, elkezdtem énekelni néhány éneket a Szentléleknek, és megújultam.

De ez a barátság Mester Margit Máriával nem csak ezen a napon volt, valamivel később találkozhattam az Unum nővérekkel, és egy délutánt tölthettem azzal, hogy Mester Margit Mária életéről beszélgettünk.

Nem sokkal később Balog Márta nővér, a boldoggá avatási ügy posztulátora megkeresett, és segítettem néhány portugál fordításban, és van néhány fordítási projektünk, amit Isten kegyelmével be fogunk fejezni, és egy napon láthatjuk Mester Margit Mária boldoggá avatását. Ő elkísér engem a mennyből, és én teszem őt ismertebbé a portugálul beszélő emberek körében. Ez csak a kezdete annak a történetnek, amely Mester Margit Mária közbenjárásával az életemben zajlik.

Mándokról érkezett egy tanúságtétel, egy ima meghallgatásról. 

Réka számolt be arról, hogy terhessége során az orvosok komoly kromoszómarendellenességet diagnosztizáltak a kisbabájánál. Egy hittantanárnő ismerőse javasolta, hogy imádkozzon Margit Máriához, azért, hogy egészséges gyereke születhessen.

Az egész család elkezdett imádkozni Margit Máriához. Az imának hála, 2021. november 1-én megszületett az egészséges és gyönyörű kislány, aki a keresztségben a Rozina Margit nevet kapta.

Édesanyja szerinti friss adatok:12, 20 kg és és 91 cm! Az elmúlt fél évben 5 cm-t nőtt! Hatalmas boldogság!

Köszönjük Margit-Mária közbenjárását.