Hagyatéka

Az újkori teológiában megkülönböztetjük az egyéni karizmát, az alapító karizmát, az alapítók karizmáját ¹  és azt a jelenséget, amit kollektív karizmaként definiálhatunk. Az alapító karizma és az alapítók karizmája két olyan fogalom, amely a hatvanas évek végén jelent meg. Az alapítók karizmájáról elõször VI. Pál pápa írt az Evangelica Testificatio címû apostoli buzdításában, és kifejezi, hogy az alapítók által Isten új ajándékokkal gazdagítja az Egyházat. Ezek a karizmák a Lélek ajándékai, de alá vannak rendelve az Egyház megkülönböztetésének ². Ahogyan egy karizma a közösség épülésére szolgál, ugyanúgy egy alapító karizma is egy küldetés, hogy az Egyház, a társadalom épülését, gyógyulását szolgálja. Ebben az összefüggésben értelmezhetjük a kollektív karizma fogalmát, amely egy olyan isteni adomány, amelyet személyek, csoportok és közösségek kapnak különbözõ kultúrákban, de ugyanabban a történelmi korszakban, hogy ezáltal a közjót szolgálhassák. Az egység karizmája ilyen módon nevezhetõ kollektív karizmának.

A második világháború alatt született meg Olaszországban a Chiara Lubich által alapított új mozgalom, a Fokoláré, amelynek karizmája az egység szolgálata. Roger testvér – teljes nevén Roger Louis Schütz Marsauche – Svájcban született protestáns családban, majd 1940-ben Franciaországban (Taizé) telepedett le azzal az elhatározással, hogy közösséget alapítson, amely az emberek közötti kiengesztelõdést szolgálja. A 19. században protestáns egyetemista fiatalok indították el elõször az ökumenikus párbeszédet a különbözõ egyházak között. Ennek gyümölcse volt 1948-ban az Egyházak Ökumenikus Tanácsának, vagy más megnevezéssel az Egyházak Világtanácsának a megalakulása. Az Európai Egyházak Konferenciája, mely protestáns és ortodox egyházakat tömörít, 1959 januárjában alakult meg Dániában. Elsõsorban az egyházak közötti megbékélést szolgálja³.  A Katolikus Egyház a II. Vatikáni Zsinaton kötelezi el magát az egység szolgálatára az Orientalium Ecclesiarum kezdetû dekrétummal a keleti egyházakról, és az Unitatis redintegratio kezdetû dekrétummal az ökumenizmusról.⁴  
A II. Vatikáni Zsinat elõtt, a negyvenes években három nagy prófétája volt az egységnek: Chiara Lubich, Roger testvér és Margit Mária. Az õ céljuk nem az volt, hogy egy olyan mozgalmat alapítsanak, amely alternatívát mutat a II. világháború õrült ideológiájával szemben – amelyben nemcsak a háború szakította szét a családokat és az országokat, hanem a felsõbbrendû fajelmélet és az osztályuralom-elmélet egy mélyebb szinten okozott meghasonlást a társadalomban. Mindhárman a Szentlélektõl indíttatva vállalták küldetésüket, amely mély személyes istentapasztalatból fakadt. A béke és az egység Istenének a lelkületét akarták megosztani másokkal – nem mozgalmat akartak alapítani. A II. Vatikáni Zsinat utáni pápák fejtik ki a lelki ökumenizmus elméletét, amelynek már a világháború alatt õk az elõhírnökei. A lelki ökumenizmus három legfontosabb területe: közös és magánimádság; baráti kapcsolatok ápolása és a szeretetet. Bármelyikük lelki útját is tanulmányozzuk, ezeket az alappilléreket megtaláljuk mindhármuk lelkiségében. Számukra ezek az alapvetõ eszközök az egység lelkiségének a megéléséhez.
Mindhárman koruk emberei, tisztában vannak a kor sebeivel, szegénységeivel – mint minden alapító. Mégsem karitatív szervezetet alapítanak, hanem elkezdenek egy lelkiséget élni, amely vonzza az embereket, és aki ezzel találkozik, az az egység szolgálatába áll. Ez egy karizma logikája, hiszen a Szentlélek az, aki megtanít egy új létformát, mert ehhez bensõleg kell átalakulni, amire csak a Lélek teszi képessé az embert.
Az egység karizmája nem teológiai újdonságot, hanem új látásmódot ad: újrafelfedezése a lényegnek, és mert újszerûnek hat, ez a biztosítéka, hogy isteni ajándékról van szó. A következõ idézeteket Margit Máriától vesszük, de ilyen jellegûeket találhatunk Chiara vagy Roger testvér elmélkedéseiben is.

Az egység õsképe: Isten. Õ maga az egység. Az isteni lét, az önmagától való lét egyik legfõbb jellemzõje az egység. Istenben minden tökéletesség egyetlenegy szellemi valóságban van meg. Az Isten háromszemélyûsége egyetlenegy isteni természetben õsképe minden közösségi, társadalmi egységnek. Azért tükrözõdik vissza Isten egysége az egész teremtett világban is. A teremtés az Istenség analóg utánzata. Szemléljük benne az egységet: az alá- és fölérendeltségben, a célszerûségben. Ez az egység azonban nem egyformaság. Azért nagy változatosságot látunk. Ezt látjuk a lélekben és a testi szervezetben is és a kettõnek egymáshoz való rendeltetésében is. A teremtett világot az Istennel az ember köti össze, épp azért elsõsorban az embernek kell eggyé lenni Istennel. Istengyermekség – ésszel fel nem fogható Isten-hasonlóságot jelent. Ehhez az eredeti állapotban hozzájárult a teljes összhang a természet és a kegyelem között, és a harmónia a természetben.⁵ 
Mint minden alapító, Margit Mária sem tudja értelmezni a történelmi eseményeken kívül azt az isteni ajándékot, amit kapott, mégis árnyalt különbséget tud tenni a mozgalom mint tevékenység, és létforma mint válasz között.

„Századunk központi gondolata kétségtelenül a közösség mint eszmény. E körül mozog minden. Az egyén és a közösség viszonya képezi a nagy harcok okát és célját. Ezért vannak államtömbök. A vágy az ember lelkébe beleszántó diszharmóniának a kiküszöbölése. Lényegében tehát az egységre törekvés jellemzi a mi századunkat. A gazdasági és vallási életben ez egyaránt megnyilvánul (szövetkezetek, nívós mozgalmak). Nem más ez, mint a szeretet hiányérzete, mert egység szeretet nélkül lehetetlen lenne. Amikor a gyûlölet az áldozatok millióit követeli magának, akkor – ha elfojtva is – ott van a vágy az egység és a szeretet után. Ez pedig keresztény, krisztusi és katolikus. Éppen ezért ezt magunkévá kell tennünk. Minél jobban tudatára ébredünk annak, hogy az Unumnak milyen nagy szerepe lehet, és van, és volt ebben, annál odaadóbban kell sajátos lelkiségünket megélni.
Nem mi leszünk politikai, gazdasági vezetõk, de fontos tényezõnek kell lennünk a háttérben. A megoldást csakis a kereszténység hozhatja meg. Tehát ez a nagy közösségi mozgalom tudat alatt a szeretet mozgalma (...) Épp ezért kell nekünk az egység eszméjét elmélyíteni azáltal, hogy azt az õsképére visszavezetjük.”⁶
Egy 1959-ben tartott lelkigyakorlatán az Unum lelkiségérõl a következõket mondta a testvéreknek:

„A mi korunk egyrészt a szétesés és széthúzás kora, másrészt az egységre törekvés kora. Határozottan így van ez politikai, gazdasági vonalon is. A kollektív szellemet hangsúlyozzák mindenütt. Viszont nálunk van az igazi nagy kollektivizmus: a Titokzatos Test, Benne minden adva van, hogy ez kialakuljon, és mi egészen éljük kereszténységünket és hívatásunkat. Tehát éljük az egyesülõ szeretetet, ami több, mint a szolgáló, és több, mint az apostoli szeretet. Ebben testvér testvérként áll a másik mellett, és kész nemcsak arra, hogy anyagi javaiból adjon a szolgáló szeretetben; erejébõl, fizikai erejébõl adjon, vagy csak egyszerûen jó tanáccsal szolgáljon és oktasson, hanem az egyesülõ szeretetben önmagát adja.”⁷ 
A megváltás meghozta az embereknek az egységet, de nélkülözhetetlen a személy közremûködése, az egységért küzdeni kell. Margit Mária ezt jó pedagógia érzékkel fogalmazza meg, szerinte négyféle módon kell megküzdeni:

„1. Egység Krisztussal, bekebelezés által a titokzatos Testbe. 2. Egység Istennel a kegyelmi élet által. 3. Egység embertársainkkal a kegyelmi élet alapján, és a szeretet gyakorlása által. 4. Egység a világgal. Azon legyünk, hogy egy forrásból, Krisztusból kapjuk a kegyelmet, a kenyeret és a kultúrát. A jó Isten nagyra hívott bennünket. Nincs az alázatosság ellen, ha ezt elismerjük.”⁸ 
Az egység karizmája új módon fogalmazza meg a személyt és a személyek közötti viszonyt. Teológiatörténeti szempontból nincs benne újdonság, hanem egy ráeszmélés Isten örök igazságaira. A személyt mint megajándékozottat, mint szeretett lényt mutatja be, akinek önmagához legméltóbb válasza önmaga, mások és Teremtõje felé: a szeretet. Az egység lelkisége ezért volt annyira „sikeres” a 20. században, mert megújult lelkiséggel tekinthetett az ember önmagára, a világra és kapcsolataira.
Chiara Lubich és Roger testvér ismertebbé válhattak, hiszen más politikai kontextusban (Olaszország, Franciaország) éltek, és meg volt az a szabadság, amelyben kibontakozhatott karizmájuk. Másrészt mindketten nagyon hosszú életûek voltak, és ez is segített, hogy az alapító generáció belegyökerezhessen ebbe a karizmába – amely nagy újdonság volt annak idején. A vasfüggöny mögött csak Margit Mária hordozta ezt a karizmát, rövid ideig élhette szabadon, és nagyon fiatalon meghalt, hiszen 1961-ben 55 évesen költözött a mennyei Atya otthonába. Így sajnos az õ karizmája nem tudott igazán kibontakozni és gyökeret ereszteni a magyar egyházi életben.

--------------------------

[1] Balog Márta CB, Charisme fondateur, in Studia canonica 50/2016, 165. oldal.

[2] VI. Pál pápa: Evangelica testificatio apostoli buzdítás, 1971. április 29, in: AAS, 64 (1972), 97–176.

[3] Vö. Kránitz Mihály: A keresztény Európa életjelei, in: Família online, 2007. október, 22. oldal.

[4] A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Szent István Társulat, Budapest 2007.

[5] Mester Margit Mária által tartott lelkigyakorlat 1957-ben. III/1. konferencia: Az Unum lelkisége.

[6] Uo.

[7] Mester Margit Mária által tartott lelkigyakorlat 1959-ben Makkosmárián. VI. nap, 4. elmélkedés.

[8] Mester Margit Mária által tartott lelkigyakorlat 1957-ben. III/1. konferencia: Az Unum lelkisége

Margit Mária saját életét és lelkiségét úgy értelmezi, mint Isten ajándékaira, kegyelemeire adott válasz. Fiatalon azért akarta Istennek szentelni életét, mert megtapasztalta az Õ mindennél nagyobb szeretetét. Lelkigyakorlataiban – Szent Ignác fundamentumára alapozva – újra meg újra felhívja a figyelmet ezekre az ajándékokra. A természetes adottságoktól fogva egészen a legnagyobb kegyelmekig mindenben Isten ajándékát látja.
Ezen ajándékokkal szemben nem marad közömbös, igyekszik megfelelõ választ adni Istennek, s erre buzdítja övéit is. A szeretõ Istennek csak a szeretet lehet megfelelõ válasz, amelyre Margit Mária sosem kényszerít, hanem mindig meghív, tiszteletben tartva a személyek szabadságát. Margit Mária felismerte, hogy Isten iránta (és minden ember iránt) megnyilvánuló szeretete a keresztség által költözik az emberbe. A keresztségtõl kezdve él a Szentháromság az emberben, s ezt – Szent Pál apostolhoz hasonlóan – egy új élet kezdeteként írja le. Ismerõsei keresztelési évfordulóját, , ahogyan a sajátját is, nagy ünnepélyességgel élte meg. A „keresztnapra”, ha tehette, mindenkinek küldött egy rövid levelet vagy üdvözletet, megemlékezve benne a keresztség által kapott nagy kegyelemre, vagyis hogy ez által teljesen Krisztushoz tartozunk, és az egész Szentháromság bennünk él, akár tudunk errõl, akár nem. Ezért nevezi a keresztséget egy alkalommal úgy, mint a Szentlélek templomának felszentelését.
Felismeri, hogy a keresztségbõl fakadó megszentelõ kegyelem által mindenki eljuthat az életszentségre. Ez nem egyes lelkek kiváltsága, hanem minden megkeresztelt ember hivatása, s ezért buzdítja övéit, s minden megkeresztelt embert arra, hogy járjanak a szentség útján. A keresztség ezen értékelése elõrevetíti a halála elõtt meghirdetett, de csak halála után összeülõ II. Vatikáni Zsinat tanítását, amely szintén a keresztség szentségét jelöli meg az életszentség forrásaként.⁹  

_______________

^[9] Vö. LG 40.

Amióta megtapasztalta a Szentháromság szeretetét, mindent megtett azért, hogy lelkének szentélyét úgy alakítsa ki, hogy az valóban méltó legyen a lélek isteni Lakójához. Erre több alkalommal buzdítja övéit is: bármit tesznek, mindig legyenek jelen lelkük szentélyében az ott lakó Szentháromsággal, hiszen ez a boldogság kulcsa.

„Mi a boldogság? Maga az Isten! Minél többet tudok befogadni Belõle, annál boldogabb leszek. Ezt a befogadóképességet a földön kell növelnem. Már itt a földön is attól függ a boldogságom mértéke, mennyire fogadtam magamba az Istent. Isten maga a Szeretet. Boldogítani akar, nekünk akarja adni magát.”¹⁰  
„Milyen boldogságot akar adni az Isten? Égi boldogságot. Örökké tartót, mennyeit.
Mindig újat, soha meg nem unhatót, mert önmagát adja. Engedjem magamra hatni ezt a felfoghatatlan tényt, hogy önmagát akarja adni Isten.”¹¹ 
Ennek a befogadásnak a módjáról nem sokat ír, hiszen a Szentháromság jelenléte a lélekben nem az ember mûve, hanem Isten kegyelme. Margit Mária rácsodálkozik arra a döbbenetes méltóságára, hogy „Isten temploma” lehet¹², ami a zsinat elõtti egyházi és vallási életben nem gyakran hangzott el. E méltóságnak minden következményét vállalja, együtt akar élni a benne Élõvel. A Szentháromság befogadása, a vele megélt egység tehát nem a szentimentális ábrándozás felé vezet, hanem bõséges gyümölcsöt hoz.

„Minden egység õsképe a Szentháromság egysége. Ez alkotja szemlélõdésünk fõ tárgyát. Ezt az egységet gyarló képességeink szerint utánoznunk kell”.¹³ 
Élete és lelkisége krisztocentrikus, ami teljesen érthetõ a megtestesülésbõl kifolyólag. Krisztus tanítása és tettei a mércéje az õ életének és tetteinek is. Gyakran utal Szent Pál írásaira, hogy érzékeltesse hallgatóságával, hogy mit jelent krisztusivá lenni, új emberré válni.

„Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”¹⁴ 
Margit Mária szerint az Apostol egyetlen mondatba sûríti a krisztusi élet lényegét. Az Apostol itt rámutat arra, hogy bár biológiailag ugyanazt az életet éli, lelkében egy új élet indult el. A Krisztussal való találkozása után a saját elképzelései, értékrendje, neveltetése szerinti élet véget ért. Pál azonban tapasztalja, hogy egy ennél mélyebb és nagyobb élet bontakozik ki benne, s ez az élet továbbra is hordozza. Pál személyi önazonossága természetesen megmarad, ám élete új irányt és motivációt kap – amely magától értetõdõen meghatározza önazonosságát is. Ettõl kezdve isteni életet él, amely Krisztus élete benne. Viszont mivel ez Krisztus élete, ezt az életet egyedül Krisztus határozza meg Pálban. Az Apostol a két életmód különbségét saját megtérése tapasztalatának fényében értelmezi.
Margit Mária esetében ilyen jellegû megtérésrõl nem beszélhetünk, benne a kegyelmi élet fokozatosan bontakozik ki és válik tudatossá, de radikális döntéseket õ is hoz életében, akár a hivatásával vagy a küldetésével kapcsolatban. A külsõ eseményeket, mint a háborút vagy a börtönt nem úgy éli meg, mint amit el kell szenvedni, hanem tudatosan választja ezeket a helyzeteket mint lehetõségeket arra, hogy Krisztussal egyesüljön, krisztusivá váljon.
Fontos gondolat nála, hogy úgy kell élni, mint Krisztus élettársai, mindent vele kell megosztani. Ebben az értelemben akar maga is Krisztus „élettársa” lenni, s övéit is erre vezeti.¹⁵  Ezen elsõsorban az állandó isteni jelenlétben való életet, valamint a másokért szenvedõ Krisztushoz való hasonulást érti. Errõl a gondolatról az Unum tagjainak ír, de szavaiban a „szerzetes” könnyen helyettesíthetõ a „keresztény” szóval.

„A Szentháromság második személye az örök Ige, az emberré lett Fiú. Õ életét adta a világért. Nekünk is életünket kell adnunk a világért! Hogyan? Ezt majd a Gondviselés adja elénk. Mindegy, hogy hol és mibõl van ácsolva az a kereszt; fáradozásból, betegségbõl stb., de folytatnunk kell Jézus életadását a világért. Abszurdum az önzõ szerzetes. Önzõ szerzetes nem szerzetes! Éppen azért nagyon fontos, hogy magunkban és másokban is tudatosítsuk, hogy mi áldozat vagyunk a világért, nekünk hivatásból kell másokért élni!”¹⁶

Mindjobban elmerülve Jézus istenemberi életének titkaiba, Margit Máriát egyre jobban megragadja az egyetlen cél: az Atya imádandó akaratának kutatása és teljesítése. Az Atyával való kapcsolatát a bizalmon túl áthatja a vágy, hogy mindenben az Õ akaratát keresse, és minden által Õt dicsõíthesse meg.

„A legtisztább gyönyörûség, a legédesebb édesség: az Atya akarata.”¹⁷ 
Gyermekkorában nagyon boldog, bizalmi kapcsolata volt az édesapjával, és bár hamar elvesztette, úgy tûnik, hogy egész életére hatással volt ez a bizalmi kapcsolat. Ez fõleg az Atyaisten iránti bizalmat alapozta meg, amely a kegyelmi élet által egyre reményteljesebb, bátrabb, erõsebb bizalommá nõtte ki magát. A börtönlevekben is kitûnik, hogy legnagyobb aggodalma, hogy mindazzal, amit megél, az Atya akaratát teljesíti-e. Nem akar másképp dönteni, nem akar mást választani, mint amit az Atya akar számára.

„Oly édes Atyánknak minden akarata! (…) És én veled mondom, Jézusom: ’Az én étkem Atyám akaratát cselekedni’ (Jn 4,34). Az én pihenésem az Õ akarata, az én életem édes szent tetszése. Érzem, amint szívemben hatalmas lángra gyúl isteni életed nagy szenvedélye: az Atya akarata!”¹⁸ 
Az Atya akaratának keresése nem egy voluntarista elhatározás Margit Mária számára, hiszen sok melegséggel, szeretettel beszél errõl az atyai kapcsolatról. A bûnrõl is úgy beszél egyik lelkigyakorlata során, hogy az nem más, mint kikerülni az „Atya szeretõ szívébõl”¹⁹ . Jézussal és az Atyaistennel való kapcsolata nem szigetelõdik el egymástól, hanem az egyikkel való kapcsolat a másikra irányítja figyelmét.
Margit Mária a Szentlelket isteni mûvésznek tartja, akinek célja, hogy a legszebbet hozza ki belõlünk.

„Olyan gyönyörû ez a gondolat: a Szentlélek, az isteni Mûvész az én számomra külön melódiát komponált, amit csak én énekelhetek el Neki. Külön kottát írt nekem, amit az én életem eseményeivel ad elém. Ismerem-e, iparkodom-e lejátszani, elénekelni ezt a csodás melódiát? Mert ezt rajtam kívül senki se teheti. És ha hibák, fals hangok vannak, ha halk, szaggatott; mi az oka? Keressem meg. Miért nem tudok én mindig és állandóan énekelni? Miért nem tudok én az a mûvészi himnusz lenni, aminek a Szentlélek komponált? Hol vannak bennem a hibák, hiányok, mulasztások, gátlások? Mert hiszen ezen fordul meg minden a mi életünkben, hogy mi megtaláljuk ezt az örök isteni akaratot, hogy egészen azok tudjunk lenni, aminek Õ elgondolt végtelen isteni szeretetével. Képzeljük el, mi lenne, ha minden ember gondja volna, hogy egészen megtegye annak a maximumát, amit a Szentlélek róla elgondolt! Egészen az lenni, aminek Isten elgondolt, ez a mi feladatunk.²⁰ 
A Szentlélek nem csak mûvésze az emberi életnek, de munkatárs is, hogy az általa kapott kegyelemmel együttmûködve kinõjük önmagunk hibáit és korlátait. Margit Mária elismeri, hogy félénk, makacs, szomorúságra hajlamos kislány volt, és amikor megérezte, hogy Istennek más álma van róla, akkor évtizedeken át dolgozott, hogy mosolygós, derûs, másokat meghallgató és vigasztaló személyiséggé váljon. Ez nem azt jelenti, hogy erõszakot tett személyiségén, hanem belelépett Isten róla szóló álmába. Meglátta, hogy mi lehetne Isten kegyelmébõl, és ezért mûködött együtt a Lélekkel. Elég elolvasnunk a Sacré Coeur nõvérek jellemzését róla, vagy az ötvenes években a börtöntársa által adott leírást, hogy megértsük a Szentlélek kegyelmének az erejét.
Tanúságtételekbõl ismerjük, hogy karizmája volt az emberekkel való foglalkozáshoz, álljon errõl itt egy tanúságtétel a börtönbõl:

„Senkit nem oktatott ki, mégis nevelt. Ez csodálatos volt. Nem magyarázott, hanem a magatartásával hatott: hogy ne nyafogjon az étel, a piszkos ruha, a szörnyû zárka, a szag, a matrac vagy a pokróc miatt. A fegyõr gorombaságait mintha nem hallotta volna. A fegyõrök sem mertek vele komiszkodni. Szó szerint nem merték. Hogy megérezték-e, hogy vele nem lehet? Mindig nyugodt, szép tartása volt. Mintha valami ünnepségrõl jött volna.²¹ 
A Szentlélek gyümölcsei is tetten érhetõek jellemében: lelki erõsség, derû, szelídség, józanság, szeretet, egyenesség, egyszerûség.

„Annyira szelíd, annyira szerény, csöndes, zárkózott valaki volt, de talán a szelídsége az, ami leginkább megragadta az embert. Vonzotta magához. Nem laktam vele együtt egy zárkában, annyit beszélgettünk, amit munkába menet vagy jövet lehetett, vagy ha sétára egymás mellé kerültünk. Azt mondthatom, annyira szelíd valaki szinte nem is lehetett más a földön. (…) és olyan nyugodt volt, pedig annyi nõ között elõfordul nézeteltérés vagy hadakozás, az idegállapot és a sok feszültség miatt. Mindig a legszelídebben szólt, próbált csendesíteni, segíteni a másikon. Annyira vonzó volt, nem lehetett neki ellentmondani, vagy abba kellett hagyni a vitatkozást, ha õ ott volt vagy hallotta.²²

Margit Mária számára a Szentháromságban élni egy megtestesült, személyes istenkapcsolatra alapuló lelkiséget jelentett. Az isteni személyek közötti szeretet és egység kapcsolatát kívánta a világba vinni, és az embereket ebbe a Háromságos életbe vezetni.

___________________

[10] Margit Mária az Unum tagjainak tartott lelkigyakorlatában hangzott el, Szeged, 1944. május.

[11] Margit Mária az Unum tagjainak tartott lelkigyakorlatában hangzott el, 1958.

^[12] Lelki napló, 146. oldal.

[13] 1957-ben tartott 7 napos lelkigyakorlat.

[14] Gal 2,19b–20.

^[15] Mester Margit Mária 1957-ben tartott lelkigyakorlatának a szövegében hétszer utal arra, hogy mint jelent Jézus élettársa lenni.

[16] Mester Margit Mária 1957-ben tartott lelkigyakorlata, I/1.

[17] 1935. augusztus 24-ei levél

[18] 1933. november 20.

[19] Mester Margit Mária 1959-ben tartott lelkigyakorlata Makkosmárián.

[20] Mester Margit Mária 1959-ben tartott lelkigyakorlata Makkosmárián, 1. nap 3. elmélkedés.

[21] Vas Terézia börtöntárs tanúságtétele, Börtönlevelek, 134. oldal.

[22] Melega Mária börtöntárs tanúságtétele, Börtönlevelek, 140. oldal.

Margit Mária lelkiségének a középpontja a szeretet, amelyet Istentõl kapott, s amelyet Isten dicsõítésével és a felebarátai iránti szolgálatban viszonoz. Nincs olyan írása, melyben ne fejtene ki valamit ezzel a misztériummal kapcsolatban, de két írása²³  és az egyik lelkigyakorlat, amelyet az Unum tagjainak tartott, mintegy kvintesszenciája mindannak, amit hitt és élt.

„Nagyon figyelemreméltó dolog, hogy a kereszténység az egyedüli vallás, amely súlypontját a szeretetbe helyezi. Minden más vallás valamiféle kultusztevékenységben vagy imagyakorlatban véli látni a vallásosság lényegét. A kereszténység lényege gyakorlatilag a szeretetben áll. Dogmatikai tartalom szempontjából a kereszténység legalapvetõbb pillére ugyan maga a Szentháromság, a háromszemélyû egy Isten titka, s a vele kapcsolatos – a bûnbeesés után a Megváltó által számunkra visszaszerzett – istenfiúság, az istenfiúi élet – a kereszténység igazi lényege és veleje azonban gyakorlatilag épp a Szentháromság titkán alapuló istenfiúságból eredõ szeretet Isten iránt, és az egymás közötti testvériségbõl fakadó felebaráti szeretet.” ²⁴
Krisztus szavaira hivatkozva mondja szüntelenül, hogy a szeretet egy hiteles keresztény ismérve: „arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”²⁵.
Jó és hasznos a sok imádság, a kemény vezeklés, a böjt és az önsanyargatás, de véleménye szerint Krisztus tanítványainak az igazi megkülönböztetõ jele a szeretet, a felebaráti szeretet. Ezzel nem azt akarja mondani, hogy a felebaráti szeretet elõbbre való, mint Isten szeretete, hanem pont ez Isten szeretetének legfõbb és legbiztosabb bizonyítéka. Hiszen a szeretet a legnagyobb hódítóerõ. Elõszeretettel hozta fel példának az õskeresztény kort, amikor az elsõ keresztények világhódításának oka és ereje a szeretet volt: ahogyan képesek voltak mindent feláldozni Krisztusért, és ahogyan a testvérek szerették egymást. Margit Mária szerint, aki szereti a világot, azé lesz a világ, a szeretet nemcsak erõ és cél, hanem a legkorszerûbb eszköz is a világ meghódítására²⁶.  A hidegháború kezdetén, amikor a világi nagyhatalmak felosztották a világot és az atomháború fenyegetettségében éltek az emberek, Margit Mária is harcra hív, a szeretet háborújába.

„Vagy mérhetetlenül gyûlölni, vagy eszeveszetten szeretni! A gyûlölet korszakát a szeretet korszakának kell fölváltania, különben elpusztul a világ. Az atomfegyver használatának gondolatát csak az emberek egymás elleni gyûlölete hozta napvilágra. Olyan rettenetes gondolat, hogy lelkünk elé varázsolja az emberi nem részleges megsemmisítésének lehetõségét. Ki veszi ki az emberek kezébõl ezt a rettenetes fegyvert? Csak a szeretet, egyedül a szeretet. Csak ha a gyûlölet korszakát felváltja a szeretet korszaka, és az emberek már nem egymás megsemmisítésére, hanem egymás megsegítésére vetik munkába magukat. A szeretet uralmának megteremtése tehát a kor követelménye. A gyûlölet útján továbbhaladni már nem lehet. Vagy szeretet, vagy megsemmisülés!”²⁷ 
De hogyan lehet megteremteni a szeretet uralmát? Természetesen erre is van válasza.

„A szeretet hõseinek kell feltámadni, a szeretet rejtett hõseinek, akik egészen feláldozzák magukat a szeretet oltárán, akiknek vezérelvük: nem az, ami nekem jó, hanem ami másnak jó! És azoknak, akik ezt végre is hajtják egészen az önfeláldozásig, egészen a szeretet vértanúságáig. Áldozatos szeretet azonban csak mély és nagy szeretetbõl fakadhat. A szeretet hõseinek mélyen egynek kell érezniük magukat embertársaikkal. A lelki testvériség, a lelki vérrokonság tudata és átérzése kell, hogy betöltse szívüket. Ez teszi képessé õket a sorsvállalásra, mely nélkül nincs ‘igaz’ szeretet. Adj nekem száz ilyen lelket, és meghódítom velük a világot! A belõlük sugárzó szeretet kiárad az egész emberiségre, s megváltoztatja a föld színét. Mint valami gyógyító, fönséges ragály megszállja az egyéneket, a családokat és a népeket, és új korszakot teremt az emberiség életében. Ki lesz ez a száz, aki megérti az örök Szeretet szavát?”²⁸ 
A szeretet forradalmának, ennek a „ragálynak” az elindítása egy annyira erõs intuíció számára, hogy 1957 augusztusa és októbere között ezzel kapcsolatban egy kis programot állít össze. Csodálatra méltó, hogy a börtönbõl való szabadulása után nem hagyja, hogy a kihallgatások és a rabélet megpróbáltatásai félelembe, bizalmatlanságba zárják õt, hanem éppen a börtönévek tapasztalata érteti meg, hogy mekkora tétje van a világban a szeretet missziójának. Kitûnõ pedagógiai érzékkel dolgozza ki a „szeretet hõseinek” a képzési anyagát és a stratégiát. Margit Mária négyes szeretetrõl beszél: egyesülõ szeretet; szolgáló-apostoli szeretet; sorsvállaló szeretet, egyesítõ szeretet. (Bõvebben a témáról a Margit Mária lelkiségét bemutató könyvben olvasható)

_______________________

[23] A kereszténység lényege és Szeretetfelelõsök, in: Mezei Margaréta. Mester Margit Mária írásai, Unum, Budapest 2000, 47–84. oldal; 1958-ban tartott lelkigyakorlata (kiadatlan kézirat).

[24] A kereszténység lényege, in: Mezei Margaréta, 47. oldal.

[25] Jn 13,35.

[26] Vö. Mezei Margaréta, 50. oldal.

[27] Mezei Margaréta, 51. oldal

[28] Uo. 

Mária-tisztelete még gyermekkorára nyúlik vissza. A Sacré Coeur nõvérek iskolájában nagy tiszteletnek örvendett a „Mater Admirabilis” (a Csodálatos Anya) kép, és valószínûleg ez az elsõ találkozás Mária anyai tekintetével mélyen belegyökerezett lelkiségébe. Nagy hatással volt rá Grignon Szent Lajos két mûve, amelyek fordításában is segédkezett: „Szûz Mária titka”²⁹  és „A tökéletes Mária-tisztelet”³⁰. Különösen a második könyv hatott rá, amely egy lelkigyakorlatot tartalmaz, és a végén egy felajánló imával a keresztény hívõ felajánlhatja életét Mária által a Szentháromságnak. Ez a találkozása a grignoni máriás lelkiséggel ugyanabban az idõszakban történik, amikor mélységesen megtapasztalja lelkében a Szentháromságos jelenlétet, így a felajánló ima sok mindenben kifejezi személyes kapcsolatát Máriával, és tapasztalatát a Szentháromságos Istenrõl. Az elkövetkezendõ évtizedekben, fõleg a negyvenes évek után, egyre jobban letisztázódik benne egy sajátos Mária-tisztelet, amely egyrészrõl a grignoni lelkiségre és fõleg a felajánló imára épül, ugyanakkor egyéni vonásokat hordoz.

A „parányi Mária” az én eszményképem címû írásában egy olyan Máriát állít elénk, aki példaképe lehet azoknak a lelkeknek, akik valóban egy meghitt, mély kapcsolatra vágynak a Szentháromságos Istennel. A „parányi” jelzõ nem egy álalázat vagy megalázkodás kifejezõje, hanem annak a misztériumnak, hogy az Isteni nagyság meghívja az emberi „kicsiséget”, hogy a megváltás mûvében munkatársa legyen. Feltárja az emberi élet parányi voltát és igazi méltóságát, hogy így is Krisztus életének a társa lehet.

„Miniatûr Mária, icipici, kicsike, parányi Mária. Kicsiny folytatása a Legszebb életének. Parányiban mindaz, ami Õ a végtelen határát súroló fenséges mértékben.”³¹ 
Ezt írja önmagáról:

„Nem az a hivatásom, hogy parányi Mária legyek, de mint parányi Mária tudom legjobban betölteni hivatásomat” (1957. május 19.) – ám két évvel késõbb már így ír: „Parányi Máriának kell lennem!!!”(1960. március 26.)³² 
A „parányi Mária” valójában egy eszménykép egy olyan keresztényrõl, aki az Unum lelkiségében szeretné élni a hétköznapjait, szüntelen kapcsolatban a három Isteni Személlyel, és ezáltal egyfajta lelkianyaságra vágyódik másokért. Az elmélkedés elején leírja a „parányi Mária” külsõ és belsõ jellemzõit – amelyek nagyobb része találóan leírja Margit Máriát is, legalábbis a kortársai tanúságtételei ezt erõsítik meg. Ez a jellemzés segítheti a hívõt, hogyan éljen, ha valóban parányi Máriává akar válni.

„Külsõleg: szerény és összeszedett, szelíd kiegyensúlyozottság sugárzik belõle, szent komolyság zavartalan derûvel párosul benne, szent méltóság egyszerûséggel és természetességgel. Az emberekkel való érintkezésben nyájas erõltetettség nélkül, egyenes nyerseség nélkül. Önmagát és dolgait illetõleg rendre és csínra törekszik pedantéria és hiúság nélkül. Mindenben a mindeneket szabályozó irányelvhez alkalmazkodik: hogy tetsszem jobban Istennek?
Bensejét illetõleg egészen Istenben van. Elmerülve a szeretet óceánjában. Ez az õ világa. Lelkében zavartalan csend, harmónia, nyugalom. Tengermélység és tengernyugalom, amit nem zavarhat meg semmi. Külsõ dolgok csak a felszínt érintik. De ez a nyugalom nem tétlenség, hanem mérhetetlen energiák feszülése és szüntelen tevékenység egy magasabb síkon a szeretetben. Egészen a kötelességénél van, egészen a felebaráttal, egészen a helyén. Ugyanakkor egészen Istennel, Istennél, Istenben. Jár-kel, helyet, lakást, foglalkozást, környezetet cserél, de öröklakása Istenben marad.”³³ 
A parányi Mária eszményképe Krisztus édesanyja, aki az Úr szolgálóleánya: életének lényeges tartalma és boldogsága a tökéletes megegyezés az Atya akaratával. Mint Krisztus jegyese, megosztja vele emberi életének minden helyzetét, eseményét.

„Parányi Máriának lenni annyit jelent, mint Jézussal élni a legbensõbb gondolat-, vágy-, érzelem-, sors- és érdekközösségben. Életegységben.”³⁴

_________________________

[29] Margit Mária 1924-ben lefordította magyarra.

[30] 1930-ban segített Csávossy atyának lefordítani ezt a könyvet

[31] Parányi Mária, in: Mezei Margaréta, 20. oldal

[32] Lelki napló

[33] Parányi Mária, in: Mezei Margaréta, 19. oldal

[34] Lelki napló, 156. oldal.

Minden szentben ott van a mélységes vágy, hogy lelkeket mentsen meg, és vezessen el Krisztushoz. Margit Mária életében ez a vágy különösen nagy erõvel jelentkezett. Nem csupán imádkozott sok emberért, hanem úgy érezte, hogy az egész Földet magához akarja ölelni. Mindig magánál hordott egy földgömböt, hogy emlékeztesse magát erre. Ott akart lenni lélekben a Föld legtávolabbi népeinél is. Ez a vágy összekapcsolódott nála a lelki anyaság titkával. A lelkekre nem csupán mint imádkozó keresztény vagy testvér, hanem mint édesanya tekintett.

„Szinte az egyetlen, amire magamban adottságot érzek, hogy a lelkek anyja legyek. Mondjak valamit ennek a boldogságáról? Mindig jobban élem, hogy a legnagyobb, legmélyebb boldogság: a Szûzanyával, az egyetlen anyával való egység. (…) Megértettem Kis Szent Teréz szomjúságát, amely kínozta, mert érezte, hogy egy élet, egyféle mód Õt szeretni nem elég neki. Õ erre azt a megoldást találta, hogy az »Egyház szíve« lett. Én már nagyon régen abban elégülök ki (de még nem mertem magamat átadni), hogy gyermekeimben élek. Így lehetek bennük és általuk pap, vértanú, különféle szerzetes, világi apostol, családanya, minden.” (1941. május 4.)³⁵  
Bár a lelki anyaság e megélése számára kézenfekvõ, késõbb is keresi ennek a magyarázatát, mert kevés írásos anyagot talált ezzel kapcsolatban, és aggódott, hogy nehogy félreérthetõ módon beszéljen róla, és fõleg nehogy tévesen értelmezze ezt az intuíciót a saját lelki életében és küldetéstudatában. Biztos volt abban, hogy imádságával és áldozataival (kegyelmi) életet ad az embereknek – akár olyanoknak is, akikrõl szinte semmit sem tud, s akik õt nem is ismerik. Lelki anyaságát, a másokért való közbenjárásnak ezt a módját is kegyelemként kapta. Eleinte nem tudta pontosan besorolni ezt az imamódot, ezért sokáig kételkedett abban, hogy helyesen jár-e el. Többször beszélt errõl lelkivezetõjével is. Ebben is felismerhetjük engedelmességét: véletlenül sem akart bármit is – akár tudatlanságból is – Isten és az Egyház ellen tenni.
Lelki anyaságának természetes alapja nõi mivoltából fakad. Felismerte, hogy minden nõ hivatása az anyaság, amit vagy természetes módon a családban, vagy természetfeletti módon, Istennek szentelve lehet megélni. Ebbõl a személyes jegyesi kapcsolatból származhat a lelki anyaság, mint a lelki élet gyümölcse. Máriára pedig úgy tekintett, mint aki ennek a lelki anyaságnak egy különleges és tökéletes példaképe. Szemét Máriára, minden ember édesanyjára emelte, aki Krisztus kegyelmébõl isteni élettel ajándékozza meg gyermekeit.
A lelki anyaság azt jelenti, hogy növekszünk a megszentelõ kegyelem által, ami Isten kegyelmének a mûködése bennünk, és így Isten, Krisztus mind jobban és egyre tökéletesebben születik meg lelkünkben. Ez által másokban is – bár nem azzal a biztonsággal, mint magunkban – növelhetjük a kegyelmi életet, s így bennük is Istent, Krisztust hozzuk világra.

„Anyának lenni annyit jelent, mint életet adni. Helyesebben az az anya, aki az életet közvetíti, mert az élet maga annak õsforrásától, Istentõl van (…) Hivatásunk alapja, hogy életet, kegyelmi életet közvetítsünk a lelkeknek.”³⁶ 

Ahogyan az édesanya is befogadja, majd hordja, megszüli és táplálja az életet, úgy Margit Mária is az Istentõl befogadott kegyelmeket adja tovább a lelkeknek, Krisztus titokzatos teste tagjainak. Lelki anyaságában tehát az egész világ nevében él és imádkozik. Ez a szomjúság indítja újabb és újabb kegyelmek befogadására, lelki anyasága, így nemcsak imában és áldozatban valósul meg, hanem átjárja és meghatározza egész életét.

Miután meggyõzõdött arról, hogy lelki anyasága Isten ajándéka, másoknak is javasolta az élet ilyen jellegû továbbadását. Lelki anyaságát sem tartja meg magának. Bár tudja, hogy ez az õ személyes hivatása, mégis szeretné továbbadni közösségében, s annak keretein kívül is. Ennek része, hogy Margit-napokat, szeretetfelelõsöket, imádkozókat gyûjt, akikkel együtt élheti a lelki anyaságot. A lelki anyaság mint közbenjárás mások javára, éberré tette. Figyelmesen olvasta az újságokat, hogy ez által is személyesebben tudjon imádkozni egy országért, személyért vagy eseményért. Magyarország helységnévtárát is gyakran tanulmányozta, és imáiban sorra vette az ott szereplõ helységeket. Sorra vette a földgömbön, amit az asztalán tartott, a világ országait, és egyenként imádkozott mindegyikért. Ajándékba is földrajzi könyveket kért, hogy ezáltal is jobban megismerhesse a föld országait, és konkrétabban imádkozhasson értük. A nyakában is hordott egy kis földgömböt, amit elfogatásakor elvettek tõle.

„Lehetõleg állandó ima-, áldozat-, szeretetállapotban élni a lelkekért. A mai újságban olvastam egy cikket egy néhány száz fõbõl álló kis néprõl, a mongóliai ujzur néptörzshöz tartozó urjankákról. Egész különösen felgyulladt bennem a szeretet a végtelenül primitív kis nép iránt és egy urjanka kislány iránt, aki Ulan-Ulanba, ebbe a kis mongol faluba jár iskolába. Ezt a kislányt a szívembe zártam és Jézushoz szeretném vinni. (...) Lehet, sõt egészen valószínû, hogy az egész földkerekségen mi vagyunk az egyetlenek, akik ezért a kis urjankai leányért és népéért imádkozunk (...) Milyen felelõsség számomra, hogy éppen az én szívemhez jutott el a hírük. Meg kell mentenem õket. Olyan szeretettel szeretem õket, amely nem is az enyém.”³⁷
A lelki anyaság ilyen jellegû teológiai és misztikus kifejtése a lelkiségi irodalom gyöngyszeme. Alapjait megtaláljuk az egyházatyáknál, akik közül például Szent Ambrus említi, hogy ahogyan Mária az Ige befogadásával lett Krisztus anyja, a keresztény hívõk életében is meg akar testesülni Krisztus, az isteni Ige.³⁸  Így beszél õ arról, hogy a keresztények – átvitt értelemben – Krisztus anyjává lehetnek. Ezt a tanítást bontja ki és mélyíti el Margit Mária.

____________________

[35] Lelki napló, 14. oldal

[36] Mester Margit Mária által tartott nyolcnapos lelkigyakorlat 1959-ben Makkosmárián

[37] Lelki napló, 134–135. oldal

^[38] Vö. Szent Ambrus: Kommentár Lukács evangéliumához, 2,26.

Margit Mária úgy látja életének eseményeit, mint egy hangjegyeket egy kottán, amelyekbõl összeáll egy ének –egy olyan emberi élet, amely minden helyzetben Isten dicséretét keresi. Az emberiséget, a világot egy nagy világkoncertnek látja.

„Isten az Õt dicsõítõ nagy világkoncertben mindenkinek egy hangszert, egy húrt ad a kezébe, melyen csak õ tud játszani, melyet csak õ tud pengetni. S ha nem teszi, akkor egy húr néma marad, egy hang kimarad a mindenség Istent dicsõítõ nagy szimfóniájából.”³⁹
A bennünk lakó Szentlélek a nagy Mûvész, akinek csodálatos terve van velünk, egy csodálatos dalt komponált számunkra.

„Nincs mûvész, aki jobban szeretné remekmûvét, ha azok leszünk, akinek Õ akar, ha igyekszünk minden nap tisztább melódiát zengeni Neki, ha jó hangszerek vagyunk az Õ kezében, akiken ellenállás nélkül játszhatja végtelen szeretetét, örömét és ujjongását.”⁴⁰ 
Ez nem egy pozitivista szemlélet, mert nem csak a könnyû, vidám helyzeteknek van egy-egy hangja a kottában, hanem a fájdalomnak, a szenvedésnek is megvannak a melódiái. Nem egy ideális állapotra kell törekedni, nem elkerülni kell a szenvedést, hanem azt elfogadva megszólaltathatjuk a fájdalom húrjait.

„A fájdalom húrjai adják a legszebb melódiát. Isten csak azért engedi meg a szenvedést, hogy alkalmam legyen neki elénekelni életem legszebb dalát. Csak itt a földön dicsõíthetem Istent áldozatok árán. Csak itt lehet sírva énekelni. Rajta tehát, amíg idõ van! Van abban valami fenségesen nagyszerû, a vérzõ emberi szív húrjain háladalt énekelni neki! Ez olyasvalami, amit az angyalvilág megirigyelhet tõlünk. Szenvedve szeretni! Sírva énekelni! Keresztek húrjai elõl azért ki ne térjek. Ha ezeket jól kezelem, gyönyörû dallamot hozhatok ki belõlük Jézus Atyja és az én Atyám dicsõítésére. És mi más legyen minden vágyam?”⁴¹
Életünk minden egyes húrját Isten azért adja, hogy Õt magasztaljuk, nem pedig, hogy önszeretetünk vagy önsajnálatunk muzsikáljon rajta.

„Mily fenséges elgondolni, hogy van egy kotta, melyet az isteni Mûvész külön az én számomra komponált, egy ének, amit tõlem vár, és amit helyettem nem énekelhet el neki senki!”⁴² 
Nem a tökéletességre kell törekedni, nem kell kizárni a szenvedést, hanem minden helyzetre úgy kell tekinthetünk, mint egy lehetõségre, hogy az általa megszólaltatott hangunk a szeretet hangja legyen, és ettõl lesz mesteri a mû.

„Hamis hangok ne kedvetlenítsenek el, hanem finomítsam a hallásomat. Ne akarjak azonnal mûvész lenni. Skálázással kell kezdeni. Állandó gyakorlás nagyon szükséges. Ne is azon töprengjek, hogy mennyire vittem, és ne izgasson, hogy lesz-e mûvész belõlem. A fontos csak, hogy énekeljek, szüntelenül énekeljem a szeretet dalát. Minden pillanatban: Istenem, szeretlek! Ez legyen ezer változatban elénekelt legszebb dalunk.”⁴³ 
A kapott kegyelmeket szemlélve Margit Mária keresi azt a módot, ahogyan megfelelõ választ tud adni az õt ily végtelenül szeretõ Istennek. Felismeri, hogy ez a válasz Isten dicsõítése lehet csak, hiszen a teremtmény nem tudja viszonozni Teremtõje szeretetét.
A benne élõ Szentháromságot dicsõíti imádságával, akaratának keresésével és teljesítésével, egészen neki szentelt életével, szolgálatával. Istent dicsõíti az imádságban, a testvéri szeretetben és a szolgálatban, s Istent dicsõíti a szenvedésben is.

Istent dicsõíti a világban található szépért, jóért, dicsõíti a kegyelmekért, s a szenvedések közepette is. Legnehezebb feladatait s legnagyobb szenvedéseit is úgy fogja fel, mint a Szentháromságot dicsõítõ himnuszt – akkor is, amikor szavak nélkül szenved és dolgozik a börtönben, vagy amikor 1961-ben a mûtétére készül, aminek nem ismeri a végkimenetelét, de érzi, hogy közeledik földi útjának vége.

„Istenem, te tudod, mily gyatra, tökéletlen a hangom. Te tudod azt a sok hamis hangot; azt a sok elhalkuló éneket, azokat az ’elpattant húrokat’, amelyeken nem muzsikáltam semmit... De ismered azt a sok iparkodást is, azt a sok újrakezdést, azt a sok tökéletlen, de szeretettel dalolt éneket, amit neked három évtizede – vagy még több –, zengtem. Köszönöm neked! Te ismered azokat az ember-nem-látta húrokat, hisz Te komponáltad gondviselésed kottáját, az örömnek és fájdalomnak azokat a húrjait, amelyekbõl a hála s a szeretet himnuszát hozta ki Neked adott szívem. Te ismered ennek a szívnek vérzõ húrjait, s Te tudod, mibe került háladalt játszani azokon, és énekelni hozzá! Köszönöm mindezt neked, Jézusom. Világos elõttem, hogy minden siker a Te mûved volt bennem, és minden hamis hang az enyém... És most újból énekelni van kedvem! Új éneket az új húrokon! A nagyobb szeretet dalát! Mik lesznek ezek az új húrok? Betegség, rák, mûtét, kórházi eszméletlen halál? Lehet. Érzem, Te írod a kottát; tudom, hiszem, vallom, hogy végtelen szeretettel. Te feszítsd ki elõttem életem húrjait. Tégy, amit akarsz. Én azt a melódiát akarom énekelni, ami Neked tetszik: az ’Amen, Alleluját’! Csak minden körülmények közt éneklõ szívet adj nekem, mert az éneklõ szív Téged nagyon szeretõ szív; ha közben remeg is a teste és vérkönnyeket sír a lelke. ’Az Úrnak új dalt énekeljetek’, értelmem és akaratom, szívem, lelkem és minden idegszálam!”⁴⁴ 
Vágyott arra, hogy minél több embert bevonhasson ebbe a dicsõítõ lelkiségbe. Ezzel a szándékkal indította el az „Énekkar” kezdeményezést, hogy azok az emberek, akik szeretnének egy ilyen lelkiségben elkötelezõdni, és így szeretnék megélni hétköznapjaikat, tudjanak egymásról és támogassák egymást.

„A végigénekelt élet nem modern értelemben vett életigenlés, hanem igazi kereszténység. Nem a lemondás, az önmegtagadás, az áldozat és a szenvedés kisemmizni akarása. Ó nem, egészen más valami. A végigénekelt élet valóságos, de a szeretet zsenialitásával ‘megzenésített’ Krisztus-követés, a gyötrelmek óráján is zavartalanul megõrzött boldogság, himnusz a kereszten. A végigénekelt élet: alázat és szeretet a teljes önfeledésig!”

___________________

[39] Uo.

[40] Mester Margit Mária által tartott nyolcnapos lelkigyakorlat 1959-ben Makkosmárián, VIII. nap, záró elmélkedés.

[41] Mezei Margaréta, 17. oldal

[42] Mezei Margaréta, 16. oldal

[43] Uo.

[44] Lelki napló, 206. oldal.